ősz

a napsugarak kibukkanva a dombok mögül,
melengetően simogatják a vizet,
őszi párában fürdik a táj,
színes ruháját ölti magára,
mint szégyenlős kislányka,
pirosat váltogatva sárgával
és zöldet a barnával,
lepelként ölti magára, mint báli ruhát,
estére készíti össze báját,
az alkonyat hívja táncra,
s elszenderednek éjszakára ...

horgászat

Hajnali párát izzad a tó, 
elmosódott árnyak lebegnek ki
horgászállásokon át a partra, 
hol élesen szikrázik minden.
Csend suttog szerteszét,
csak levelek neszezése hallik,
ezt hajókürtként robajlóan
zúzza szét a gém hangja.
Morajló tömegnek hat 
a békák meginduló pletykája,
a halak is megnézik egy-egy ugráskor
a rájuk áhítozó horgászokat.
Remeg a kezem,
a kávé hiánya, vagy a hideg,
a haltest élesen csobbanó hangja
vagy a hangzavar - zavar?
Nehéz így horgot szerelni:
nád között les rád a sikló,
vizipatkány is megmutatja magát,
de már repíted az úszót a helyére.
Forró kávésbögrére ég kezem,
miközben az úszót kémlelem,
szemem sarkában mozgást észlelek:
asztalról csábított gilisztát a végtelen.
Megcsendesednek kissé mindenek,
majd gólyák hasítják a túlparti látképet,
magamba szívom a friss levegőt,
rohanni látom az időt.
Az úszó táncolni kezd,
ösztönösen nyúlok a bot után,
káprázni vélem a szemem:
tényleg eltűnt a jelzőrendszerem?!

Szitakötő űz velem játékot,
megtetszett neki sárga társa,
csak nem akar engedni 
kékségének csábítására.
Kineveti egy arra ugráló molnárka,
mikor eltűnik a szerelmese alatta,
szomorúan néz utána, 
csak egy ponty néz vissza rája.
Beszákolom a halat,
repülhet az újabb falat,
elmerengek - nem is - messzi tájra,
hol halászlé rotyog bográcsba,
friss kenyeret szelünk melléje,
ez a horgászat élménye.