fázom sötét árnytól, tövistől,
pedig egy ilyen szúrós tövisről érkeztem,
csak lecsöppentem s most itt ülök,
ülök és összehúzom magam,
szorosan hozzád simulok,
érzem illatáldozatod,
ha netán széjjeltekintek körbe-körbe
ó jajj! lecsúszok leveled tövébe,
itt már félve kapaszkodom beléd
nehogy továbbcsöppenve elnyeljen a sötétség,
mint szellemlevelet melyen át jöttem...
szeretnék itt maradni,
és mikor kisüt itt is a nap,
tükrözni kicsiny szépséged az Úrnak.
2 megjegyzés :
néha sírni, sírni kell
elmondani hangtalan
az elmondhatatlant.
Könnycsepp az, mi didereg szívemen.
Ajándék.
melyben szivárványként játszik a fény.
Oh jaj, ha érteném?
Miért futok mindig eléd?
Hogy végül már ne is legyek magam,
csak egy könnycseppben, a fény.
Senkinek se tartozunk számadással, hogy hogyan értettük meg a világot.
Egyedül Istenünknek, Atyánknak.
Itt már nincs se pap, se ember, se család, se férj. Csak Ő van. Életünkben is szüntelen Őelőtte állunk, hát ha már, eloltották gyertyánkat? Ezért választottam én a szeretet útját. Nem találtam jobbat, mely biztosabbra vezethet. Mindig minden időben használható, akár, ha baj van, akár ha örömben élek. Néha persze elfog a kétség. Van e értelme szeretni? És a Szeretetre törekedni? Azután jön a sóhaj. Hála Istennek, nem tudok mást tenni. Végleg "elromlottam". Nem tudok mást, "csak" végtelenül szeretni, és megprobálni engedni, hogy végtelenül szeressenek. Ez utóbbi számomra mindig nehezebb. :)Mert mindig én akartam adni Istennek, hogy hálámmal valamiképp beborítsam. S mikor rájövök hogy minden Őtőle származik, még az én hálám is Őfeléje, rájövök, semmim sincs. A végtelen szeretetem mások felé, amit én adok, az is csak Tőle van, mintahogy ugyanaz a végtelen szeretet is Tőle van, amit én kapok. Mi emberek, hová futhatnánk, orcája elől? - bogi
Megjegyzés küldése