Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kisgyermek. Ezt a két kisgyermeket sokat nézem egy széken ülve. Egyikük süket. Másikuk vak. Egyikük sem beszél. Pár évesek csupán, és még egy élet van előttük. Te, aki olvasol engem, most elszomorodtál. Én nem vagyok szomorú, mert látom őket játszani, nevetni, sírni. Életük része vagyok, pedig nem is tartoznak hozzám. Megtiszteltetés ez számomra, hogy életük része lehetek.
Sokat nézem őket nap, nap után. Ülök a széken, és a süket kisfiú a játékból a fenekére huppanva felém néz, és nyújtja a kezét. Nem rohanok oda hozzá, mert ez sokszor megesik: bizonytalanok a lábai. Úgy jár, hogy kapaszkodik valamibe, akár belém is, a ruhámban, akkor nevetve próbál lépegetni - 5 éves. Ha segítségre van szüksége kezecskéjét nyújtogatja felém. Nem ugrok fel, de kinyújtom kezem, úgy hogy ha egy picit előre dől akkor eléri, és akkor magabiztossággal feláll és az ölembe mászik, egy ölelésre, dajkálásra. Elnézegeti szemem, szám, arcom, huncutan elkezdi a hajgumit kiszedni a hajamból. Mutatom neki: nem szabad, fáj nekem. Huncutan elkezd nevetni.
A vak kisfiú eltáncolgat naphosszat. Érzékeny kis lelke van. Sokszor vágyik arra, hogy megdajkálja valaki. Ez neki biztonságérzetet ad. Nem lát, de ha nem veszi fel valaki, akkor addig táncikál, hogy egyszer már ott van előttem, és ráfekszik a lábamra. Ennyi kontaktus neki elég a biztonságérzethez.
Mindketten tudják, hogy ott vagyok, de nem ugrom minden "kérésükre", mert tudom, akkor nem állnak meg a "saját lábukon". Ott vagyok, mert ez nekik biztonságot ad, hogy bármikor hozzám érhessenek.
Mi gyermekek az Úrban, vakok és süketek vagyunk Atyánkra. Eljátszogatunk mi naphosszat: munka, tanulás, család, szórakozás. Olykor úgy érezzük egyedül vagyunk, vagy elbuktunk, fájdalmunkban kinyújtjuk kezünket, és úgy érezzük a mi Mennyei Atyánk nem vesz ölbe minket, hogy megdajkáljon. Elkeseredünk, fenékre huppanunk és elsírjuk magunkat. Atyánk pedig egy lépésnyire ott áll előttünk, és velünk sír.
Mikor vesztettük el a gyermeki érzéküket Felé?
Tudja, hogy mi vakok és süketek vagyunk Rá emberségünkből. Tudja, hogy nem látjuk, nem tudunk Hozzá mászni. Tudja, hogy nem halljuk, nem tudjuk merre kövessük az Ő szavait.
Ezért, ha mi kinyújtjuk kezünket, Ő odalép elénk. Egyet lépünk mi, egyet lép Ő.
Ha mi ezek után lépünk még egyet, Ő is lépni fog: megfogja kezünk.
Akkor tudni fogjuk, hogy hol van Ő! Máris odamehetünk Hozzá, és Ő átölel bennünket, mert szeret, mert az Övéi vagyunk.
Lát minket játszani, sírni, nevetni. A mi Mennyei Atyánk az életünk része. Bennünk él, és mi Őbenne.
"Ha apám, anyám elhagyna is,
az ÚR magához fogad engem."
Zsolt 27,10
