vallomás

Mint méhecske a virág után,
úgy vágyódik lelkem hozzád, Istenem,
mint illata vonzza a méhet,
úgy vonz szerelmed, Uram,
mint méz nyugtatja a méhet,
úgy oltja szomjam Szavad,
mint méz aranyló fényén megcsillan a napfény,
úgy csillog tisztaságom neked, Uram,
mint a dolgozó állatka serénykedik,
úgy tart fáradhatatlan szolgálatom, Uram,
édességed vonz engem, Uram,
s engedelmes szívem Hozzád emelem.

fátyolos reggel

Földig tartó ködben,
reggeli álmossággal szaladok utamon,
s csodálkozom a didergő házfalakon,
melyekre földig érő permetfátyol terül,
megállok egy percre,
szememben feldereng az éjszakát betöltő
sötétség halvány visszhangja,
ahogy áthatol a fény a sűrű homályon,
gondolatom Hozzád emelem, Istenem.

Köszönöm, Uram, Fényed,
mely eloszlatja a sötétet.
Köszönöm, Uram, Világosságod,
mely felderíti lelkem,
s gyengéd derűjét szórja szét.

nehéz

Nehéz, Uram!
nagyon nehéz...
szeretnék elfutni,
messzire szaladni,
s tudom, onnan is visszahívnál,
édes szavakkal csalogatnál.
Olykor szeretnék a föld alá bújni,
s Te oda is lekiáltanál.
mit tegyek hát Uram, ha nehéz?
Te minden könnyem kezedben gyűjtöd egybe...
sebeimet öntözöd, fájdalmamat mosod,
lelkem felderíti gyöngéd mosolyod.

utazás

Magányosságom végtelen tengerén ringatózom
az össze-eszkábált tutajon,
hajótörött homályosodó tekintetével
a láthatárt kémlelem,
partot keresek, csendes kikötőt,
hol mentőegységemet kibogozhatom.
Hullámok ringatnak álomba,
és hullámok ébresztenek reggelente.
Biztos pontom magamban hordom,
béke szigete mélyen bennem..
szobámban ülve mégis tengeribeteg lettem.

Hajnal derengő fényében,
Te jöttél felém.
Szereteted világosságában,
melengetőn megöleltél,
s míg fáradt tagjaim felengedtek
Te meséltél nekem.
Tóról meséltél, hol látni a partot,
hol halásznak szüntelen,
és este a tűz körül ülve
így mesélnének nekem...
Családról meséltél,
melynek Te vagy az Atyja.
Szeretetről, melynek Te vagy a forrása...
Jóságról, mely mélyen Benned gyökerezik,
Irgalmasságról, mely ajándék,
a hosszú út után.
Elmerültem Benned,
és Te hazavezettél, Atyám.

 

eső

csendesen esik az eső
ezernyi és ezernyi könnycsepp hullik alá
arcomat az égnek emelem
s megfürdök zokogásodban

TE

Fájdalmad könnycseppjei gyűlnek
a végtelen tenger medrében,
Szelíd mosolyod varázsol
vakító fehérségű partot,
Lelked tükre rajzol virágot,
és rá döngicsélő méhet,
felettük mindig világít
Szereteted gyengéd fénye

emlékek

Életünk kanyarog úttalan-utakon,
léptünk koppan ódon kavicson,
fájó derékkal hajolunk fölébe,
elmúlt idők éltelen tengerére.

képek

saját képek innen-onnan
katt ide

csepp

cseppen egy csepp
koppantja a cserepet
cseppen egy csepp
kongatja az üres vödröt
gurul egy csepp
végigszánkózik arcomon
cseppen egy cseppben
fájdalom és szenvedés...

gurul egy csepp a tetőn
összegyűlik a többivel
telíti a vödröt
gurul egy csepp, arcomon
összegyűlve többivel
áztatja a kendőt

cseppen egy csepp
zenebonát csap
cseppen egy csepp
játszadozva kacag
cseppen egy csepp
összeáll a szonáta
cseppen egy csepp
harsonák kísérik

cseppek...
megáradt patakként szaladnak
csobogók verik a visszhangot
lelkem legmélyebb érzéseire
elszánkázik rajtuk egy gondolat
"szeretet-cseppek" áradata

forrás

mindannyian tiszta forrásra szomjazunk. csak azt tudjuk, hogy szomjasak vagyunk. az élő víz pedig ott csobog előttünk. mégsem ismerjük fel. vakok és süketek lettünk, hogy meglássuk azt, amire szívünk vágyik. nem merjük elmondani senkinek, de még magunknak sem. félünk. s félelemből megfosztjuk magunkat attól, ami igaz, ami szép, ami megnyugtatna bennünket.
tiszta forrás nem csak az erdőben fakad, ott van mindenütt
talán épp az orrod előtt... vedd le a "szemüveged", ami vakságot okoz, és nézz a szíveden át a környezetedre!
vedd észre a forrásokat, vedd észre, hogy sok, hideg, jóízű forrás van körülötted!