csoda és köd

 Sokan kérdezik, hogy miért tetszik itt-laknom-Gombán, és miért is mondogatom azt, hogy elsőre beleszerelmesedtem a tájba?! ... kérlek szépen, azért szeretek itt lakni, mert csodát látok a természet színpadán... Mondotta volt Petőfi véleményét nem osztom, hogy "Mit nekem te zord Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája?! Csodállak, ám de nem szeretlek.." mert én igen is szeretem a dombokat, mikor az ember kiül egy vidékre, és végignéz a fenségesen hullámzó búzamezőkön, mely oly sok árnyalatával követi a dombok emelkedőit vagy éppen lejtőit... a sárguló búzamezők szép aranya, mint ország kincse gyönyörködteti a szemet... nekem ugyan ilyen érzékszervi orgiát okoz a zöld mezők látványa is... nem elég érdekes? Nem elég izgalmas? A természetbe-vágyódás-lelkülete miért törik meg egy város vége táblánál? Miért nem élvezi a természetbe vágyódó ember ha egy kicsit gyalogolni kell, hogy csodát lásson.... mindenki csodákat keres... ami az orrunk előtt van a városban is.. azonban már kilépve az urbanizált világból, kitárul a világ! Nem kell ahhoz kis országunk lassan már nem létező határait átlépni, hogy megérintsen minket az elbűvölő tájak látványa. Az elkalandozásomból visszatérve... nekem itt van a kertem végében a csoda. Mert csak kinézek az ablakon és dombokat látok, nyáron tele zöldbe öltözött szereplőkkel, most ősszel, pedig díszletváltás alkalmával tapasztalhatom a természet csodáját, amint színekbe borul... ami egyik reggel dús ködbe burkolózással kezdődött: mintha szemérmes lenne a fák és bokrok népes társasága... spanyolfalat - ködöt vont maga köré, hogy próbálgassa az ősz-Rendező által kitalált szín-darabkáit. Mindez nekem egy reggeli pillantásomon múlt, hogy ébredező pillákkal kitekintsek az ablakon és megdöbbenve tapasztaljam, hogy nincs világ... a döbbenet hatására elfelejtettem továbbkeverni a kávém cukrát.. nem látok az udvar felénél tovább... köd volt... sűrű, szinte fojtogató köd, mintha az ég tehenei túlóráztak volna, hogy tejbe öltöztessék a világot, amely eddig zöldes frissességében mutogatta magát... ez eljátszódott pár reggelen keresztül, mint bemutató előtti utolsó próbák... és egyik nap - csütörtök volt talán - megtörtént a természet csodája: kész volt a színdarab és ahogy a köd lassan színpadi függönyként húzódott vissza, úgy mutatta meg magát a főhős és főhősné új ruhájában, amely színes volt, mint egy paletta... és szólt a taps... micsoda színek! micsoda természetesség! micsoda ajándék! ... annak aki mindezt a saját kertjében észreveszi... és a köd mint alázatos (díszlet-)tervező újabb csodán töri a fejét...
2008. nov. 09.