Ülök a teraszon, védőn átölel a takaró, melegen tart ezen a hűvösen simogató tavaszi reggelen. A madarak álmos-ébredezőn kezdik meg nagy nappali szonátájukat, hogy csivitelő hangjuk legyen az aláfestés, ezen színes vidám napon! Csak ülök, és nézem amint éled a természet... a madarak dallamos énekére táncolt lejtenek a rügyek, óvatos lépéseket tesznek a szántóföldben szunnyadó magok, hogy egy nagy színdarab méltó részesei legyenek... a nap is már csalogatóan kacérkodik melegével, hogy az ember behunyja a szemét, megtámasztja fejét a hintaszék támláján és hagyja, hogy magával ragadja ez a kacérkodás.. látom a szemhéjam belsején lepergő filmet.. a domboldalt, amely lassan megtelik élettel, érzem a levegő frissességét, látom, mint borzolja végig az ébredező fákat, bokrokat, madarakat a lágy szellő, hallom zümmögni a méhecskéket, látom ahogy az égen vidáman kergetőznek a bárányfelhők. Milyen más ez a kép, a megszokott hetekhez képest... még érzem az izmaiban a hólapátolás fájdalmát, az emlékeim bezárkóztak a hosszú téli estékre... de a megfáradt lélek is újra táncba hívja a meggyötört testet... mint a Mecsek lankáit befedő hóvirágtakaró jelzi: vége.. vége a reménytelennek tűnő fagyos estéknek... vége a sötétben táncoló gyertyaláng magányosságának.. Van élet a reménytelen, hosszú, sötét napok után... a remény elűzi a reménytelenséget... kibontakozik a fény és elűzi a sötétséget, kinyílnak a virágok, melyek megszínesítik a beburkolózott szürkeséget, a szél elfújja a tömör hótakarókat, hogy helyüket a napsugarakat átengedő bárányfelhők vegyék át... éled a természet, hogy újra kibontakozzon teljes pompájában... hogy az ember a napsütötte réten végigdőljön a fűtakarón és azt mondja:
Most boldog vagyok!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése